MITLA-SZOROS

1956. október 31.

D-nap plusz kettő, 11 óra

 

Déli Parancsnokság Oroszlánoknak STOP Légi felderítés ellenséges oszlopot észlelt Mitla nyugati oldalán szoros felé haladni STOP 202-esek légi fedezetét átirányítottuk támadásba konvoj ellen STOP 202-essel nem vagyunk érintkezésben STOP Tudjátok helyzetüket ALÁÍRÁS Ram

 

Oroszlánok Déli Parancsnokságnak 11 30 óra STOP Nem tudjuk STOP Nem vagyunk összeköttetésben 202-esekkel ALÁÍRÁS Ben Ásér

 

Déli Parancsnokság Oroszlánoknak STOP Két északi oszlopunk lelassult Gázánál és Dzsebel-Livininél STOP Nem törtünk át olyan mélységben hogy menetben megkísérelhessétek visszavonulást STOP Próbáljatok megtisztítani nyolcszázszor tizenkét méteres leszállópályát Dakotának esetleges légi kiürítéshez ALÁÍRÁS Ram

 

Oroszlánok Déli Parancsnokságnak STOP Kézzel lehetetlen pályát megtisztítani STOP Nagy kőtömbök sziklák nem mozdíthatók STOP Mi legyen AlÁÍRÁS Ben Ásér

 

Déli Parancsnokság Oroszlánoknak STOP Megpróbálunk ledobni két buldózert STOP ALÁÍRÁS Ram

 

 

Délben

 

Oroszlánok Déli Parancsnokságnak 12 00 óra STOP Egyik buldózer működőképes állapotban STOP Becslés szerint leszállópálya 16 00 órára tiszta ALÁÍRÁS Ben Ásér

 

Déli Parancsnokság Oroszlánoknak STOP Légitámadás ellenséges oszlop ellen Mitla nyugati oldalán sikeres STOP Közvetlenül Kairóból származó új értesülés szerint szorosban csak két egyiptomi század STOP Ellenséges erőben két aknavetős és két géppuskás szakasz STOP Légi felderítés szerint Mitla nyugati oldalán most nincs tevékenység ALÁÍRÁS Ram

 

  Ezen a napon az izzó napsütés megint szinte kiszívta a csontokat. Az Oroszlánok teljes letargiában hevertek. Lustán vonszolták magukat ide-oda, hogy a legparányibb energiát se pocsékolják. Halk hangok hallatszottak a parancsnoki állás és a kórházsátor felől. A buldózer előrearaszolt, aztán vissza, előre-vissza, félretolta a nagyobb kőtömböket, betemette a helyükön a gödröket. Fentről, a szorosból hébe-hóba egy egyiptomi aknavető megpróbálta elérni a leszállópályát, de sikertelenül.

  Ben Ásér őrnagy számára ez elárulta, hogy az egyiptomiaknak nincsen nehéztüzérségük, máskülönben már feltétlenül bevetették volna. A legújabb értesülés is biztató volt. A jelentés egyenesen Kairóból érkezett. Úgy látszik, egy izraeli hírszerző beépült az egyiptomi vezérkarba, méghozzá olyan helyre, hogy ismeri az ellenséges csapatok elhelyezését és erejét.

  Két század van odabent? Nem vészes. Néhány száz ember. És a jelek szerint az izraeli légierő a helyzet ura, állandó ellenőrzése alatt tartja a szoros nyugati oldalát.

  Gideón lába csodálatos gyorsasággal javult. A csípőjén a hatalmas duzzanatból fölszívódott a vér, és már majdnem normális méretűre lappadt le. Még mindig kék-zöld volt és sajgott, de Gideón már majdnem tökéletesen tudta használni a lábát.

  – Gyerünk, Zakariás, hol a francban vagy?! – kurjantotta el magát valaki öt-tíz percenként.

  Már mindannyiuknak kivörösödött a szeme, ahogy a tűző napon kémlelték, nem látják-e valami jelét a 202-eseknek. Valamivel korábban mintha port láttak volna fölszállni a messzeségben. Kiküldtek egy dzsipet, hogy vezesse Zakariás embereit, de kiderült, hogy vaklárma volt. A szél egy keskeny járatban fölkavarta a port a sziklák között, azt látták.

  Ebédidő. A francba ezzel a fejadaggal, gondolta Gideón.

  – Egyél, különben legyengülsz – mondta Slómó. – Egyél, mert ez a sivatagi napsütés kiszívja belőled az erőt.

  – Mintha a mostohaanyámat, Lénát hallanám! El tudsz képzelni egy nőt, aki szinte elélvez attól, hogy kajával tömheti az embert?

  – El – mondta Slómó. – Az izraelieknek legalább a fele olyan.

  Gideón végighúzta a kezét az arcán. Már szúrt a borosta. Utált szakállt viselni. Folyton viszketett. Penelope és Roxy egyszer szakállt növesztetett vele, méghozzá hosszút, mert a barátnőik apukái is szakállasok voltak.

  – Képzeld el, hogy arab sejk vagy, és egy szép, kényelmes sátorban üldögélsz – szólalt meg Slómó harsány falatozása közben –, és választhatsz Val és Natasha között. Melyiket választanád?

  – Ki vagyok én? Salamon király? – vetette oda Gideón. – Két külön világ. Az egyik csupa béke, meghittség, stabilitás, gyöngédség, hűség, bizalom. A másik csupa szilaj fantázia, érzékiség, borotvaélen táncoló szenvedély a szerelem és a gyilkos düh között.

  – Mind a kettő elég jól hangzik – mondta Slómó.

  – Hol az egyikre van szüksége az embernek, hol a másikra. Kár, hogy nincsenek egyben.

  – Mi mozgat egy olyan nőt, mint Natasha?

  – Minden nőnek a fejében valóságos labirintus van. És az érzelmek mindent megelőznek nála. Amikor egy nő elkezdi használni azt a csavaros eszét, nekem lőttek. Fiatal koromban, Hollywoodban, a házasságom alatt minden szélhámosságot végigcsináltam. De agyafúrtságban a legprimitívebb nő is túltesz rajtam. Mindenesetre most már nagyjából egyenesbe jöttem. Miután Valra rájött az ötperc, és miszlikbe aprította a dolgozószobámat, többé nem akartam hazugságokat leplezni. Még a legbecsületesebb nőnek is csavaros az esze, Natasha pedig, aki a koncentrációs tábort élte túl, még komplikáltabb.

  – Szerinted hány volt fogollyal beszéltünk? – kérdezte Slómó, és közben a zsákjában kotorászott. A gyümölcs szemlátomást megbuggyant. Slómó kelletlen mozdulattal elhajította, és a semmiből hirtelen kis hangyák jelentek meg, pillanatok alatt ellepték a lakomát.

  – Úgy számolom, ötvennel-hatvannal – mondta Gideón. – Amellett én még elolvastam vagy háromszáz esetleírást. St. Barthsban, mielőtt eljöttem Izraelbe, több mint százat olvastam végig.

  – Mindegyik más volt?

  – Mindegyik más, de mindegyikben vannak bizonyos hasonlóságok. Mindenkinek, aki túlélte a táborokat, húsz-harminc családtagja ott veszett. Ahogy látom, mindenkinek, aki életben maradt, nagyon észnél kellett lennie. De ezen felül mindenkinek, aki megúszta a koncentrációs táborokat, egy-egy megfelelő pillanatban hatalmas szerencséje is volt. Az efféle szerencse bűntudatot ébreszt az emberben.

  – Meghalt az apám, meghaltak a testvéreim, de én túléltem, mert nekem a megfelelő pillanatban szerencsém volt, nekik viszont nem. Erre gondolsz? – kérdezte Slómó.

  – Igen – mondta Gideón. – Egyetlen olyan életben maradottal sem találkoztam, aki ne hordozta volna a vállán a bűntudat keresztjét, mert az, hogy ő életben van, azt jelenti, hogy másik húszat küldtek a gázkamrába. Miért én úsztam meg, aki semmivel sem voltam különb a másiknál? Miért én vagyok életben? Bűnös vagyok azért, mert életben vagyok!

  – Natasha családjából ki halt meg?

  – Mindenki. Nagy család volt… mindenki ottmaradt… nemcsak az apja, az anyja, a testvérei, hanem a nagybácsik, az unokatestvérek, mindenki. Natasha bűntudatát súlyosbítja, hogy a háború előtt gyűlölte az apját. Az apja egyetemi tanár volt, a társadalom fontos, megbecsült tagja. A jelek szerint hideg természetű, nagyon merev ember. Testileg nem bántalmazta a lányát, de Natasha félt tőle, és az apja sok fájdalmat okozott az anyjának az ágyban. Natasha nagyon szerette az anyját. És… ami az apja halálát illeti, nem közönséges bűntudata van miatta. Felelősnek érzi magát a haláláért, mert gyűlölte.

  – És a szeretőiben keresi az apját?

  – Elmondom neked, hogy látom én – mondta Gideón – Keres egy vonzó férfit, és magába bolondítja. Szó sincs szélhámosságról, mert Natasha minden porcikájából árad a szex. Olyan szenvedéllyel szereti a férfit, amelyről az eddig nem is sejtette, hogy a világon van. És kifacsarja. Amikor a másik már teljesen kidöglött, megvan a jelkép, amit Natasha keres. Megint megölte az apját. Ekkor elhajítja, mint egy mosogatórongyot, de mindig gyöngédséggel gondol rá. Szegény jószág, egyszerűen nem bírta a strapát. De Natashában kielégíthetetlen vágy él, hogy keressen egy másikat, aztán még egyet, aztán még egyet. Nem tud uralkodni magán, végig kell játszania, újra meg újra.

  – És te, barátocskám?

  – Énvelem nem tud mit kezdeni, Slómó. Az európaiakkal, a csehekkel, magyarokkal, románokkal, azokkal, akiket a furfangnak és a ravaszságnak kellett életben tartania, könnyűszerrel elbánik. Én sem vagyok fenékig tejfel, de az én morbiditásomnak megvan a határa. Én nem megyek bele ezekbe a játékokba. Nincs csalás, nincs ámítás. Én már végigcsináltam mindenféle aljas szarakodást, én védettséget szereztem. Natashának ezzel nehéz dolga van. Tudja, hogy tisztában vagyok azzal, milyen játékot játszik, azzal is, hogy miért, és az ágyban is elbánok vele. Aztán elkövette azt a főbenjáró hibát, hogy beleszeretett a kiszemelt áldozatba. Szeret. Bizonyos értelemben én is szeretem. Teljes a zűrzavar. Majd megőrül bele, de a matadorhölgy nem tudja szíven szúrni a bikát.

  – Baszás halálig. Jó sportnak hangzik – jegyezte meg Slómó.

  Megérkeztek a tisztek az őrnaggyal folytatott megbeszélésről, és kiadták a parancsot, hogy a katonák csomagoljanak össze, készüljenek föl, hogy lemenjenek a felszállópályához.

  – Nincs még korán? – kérdezte Gideón.

  – Nincs, sőt. Az első Dakotának körülbelül huszonöt perc múlva meg kell érkeznie.

  A buldózer épp most fejezte be a munkát, és a katonák már kézi erővel temették be a gödröket. – Az isten verje meg ezt az egész rohadt szarságot! – fakadt ki dühösen Gideón. – Szép kis ütközet, mintha zokniban mostam volna lábat!

  – Egyszer hopp, máskor kopp – mondta Slómó. – Csak reméljük, hogy a Dakoták le tudnak szállni!

  Ebben a pillanatban egy dzsip száguldott be a parancsnoki állás elé. A tiszt teli torokból ordította:

  – Látom a 202-eseket! Megjött Zakariás!

 

 

1956. október 31.

D-nap plusz kettő, 17.00

 

Oroszlánok Déli parancsnokságnak 17 00 óra STOP 202-es ejtőernyősök csatlakoztak hozzánk STOP Dakotás légi kiürítés nem szükséges STOP Egy órán belül rádión leadjuk legsürgősebb anyagok és felszerelések jegyzékét ALÁÍRÁS Ben Ásér

 

Főparancsnokság Tel-Aviv a Déli Parancsnokság minden légi egységének 17 20 óra STOP Angol–francia repülőszázadok bombázni kezdték egyiptomi repülőtereket STOP Ne közelítsétek meg Szuezi-öblöt és csatorna keleti partját ALÁÍRÁS Hod légierő parancsnoka folytatás következik folytatás következik folytatás következik Főparancsnokság minden szárazföldi egységnek STOP Angol–francia expedíciós erő támadást indított Port Said körzete ellen csatorna elfoglalásáért STOP Izrael elfogadta ultimátumot megállítjuk csapatainkat csatornától tizenhárom kilométernyire STOP Kérem nyugtázni és végrehajtani ALÁÍRÁS Dajan vezérkari főnök

 

  Épp, mielőtt leszállt volna az este, egy ejtőernyős-szállítmány ledobásával sikerült pótolni a 202-esek megcsappant készleteit, és már folyt a zászlóalj teljes feltöltéséhez szükséges utánpótlás felmérése. A kegyetlen sivatagban megtett kétszázötven kilométer megtépázta az embereket, a járműveket, a fegyvereket egyaránt.

  Zakariás ejtőernyősei holtfáradtak, kimerültek voltak, csak aludni vágytak, mint minden harcból jött ember, amióta világ a világ. Az egy héttel korábbi mozgósítás óta a legtöbbjüknek csak rövid szunyókálásokra futotta. Kábák voltak, alig forgott a nyelvük, ahhoz is fáradtak voltak, hogy megrágják az ételt.

  A parancsnoki sátorban Zakariás ezredes és Ben Ásér őrnagy együtt hajolt a térkép fölé. A híres-nevezetes „Z ezredes” nagydarab, izmos férfi volt, fénylő fekete szakállal, amitől ádáz külseje lett, mint valami megszállottan őrjöngő ősi prófétának. Most mintha a fél sivatag pora rászáradt volna az arcára, a szempilláira, a szakállára, cserepes ajkára. A ruhája több helyen elszakadt, ragacsos volt a verejtéktől. Nem pocsékolta az időt olyan fényűzésre, mint a tisztálkodás, amíg nem állapodnak meg a másnapi terveikben. Kint, a sátor körül a katonák mély álomba merültek a csupasz földön.

  Zakariás segédtisztje, Kofsky kapitány lépett be dr. Schwartz társaságában.

  – Mi a helyzet? – kérdezte Zakariás.

  – Nincs az az isten, hogy ezt az egységet holnap el lehessen indítani – mondta dr. Schwartz. – A végsőkig kimerültek, semmi hasznukat nem lehet venni. Ha holnap megpróbál elindulni velük, a fele otthagyja a fogát. Egyszerűen összeesnek, elájulnak. – Az orvos nem véletlenül fogalmazott ilyen élesen rögtön az elején, mert tudta, hogy ha nem áll a sarkára, Zakariás időnek előtte tovább hajszolná az embereit.

  – Majd pihennek a végén – mondta Zakariás. – Miután bevettük Sarm-es-Sejket, egy hétig alhatnak.

  – Kétszázhetven kilométer a Szuezi-öböl mentén! – vágott vissza az orvos. – Kétnapi pihenésre van szükségük, hogy helyrerázódjanak, mielőtt elindulnak.

  – De nem november harmadika előtt! Joffe hadosztálya a másik oldalon tart arrafelé! Akkor előbb éri el Sarm-es-Sejket! Az embereinek a fele tartalékos. Nem hagyom, hogy Joffe lefőzze az ejtőernyősöket! Nekem kell először odaérnem. Üdvözlő bizottsággal akarom várni Joffét, amikor megérkezik!

  Kofsky kapitány, az orvos és Ben Ásér őrnagy mélyen hallgatott, amíg Zakariás ezredes füstölgött. Az ezredes kikémlelt a sátorból. Úgy festett a látvány, mintha halottak hevernének a csatatéren.

  – Inkább várjuk meg a reggelt, addig fölmérjük, milyen állapotban van a felszerelés, a katonák is kialusszák magukat, és mi is jobb állapotban leszünk ahhoz, hogy döntést hozzunk – mondta Ben Ásér.

  Várni! Zakariás utált várni! Utált fölmérni! Utálta halogatni a döntést! Piff-puff, durr bele, az a módja! A szentségit! A szentségit! Mi lesz, ha Joffe ér oda elsőnek?

  Egy legyintéssel elküldte Kofskyt és az orvost, aztán Ben Ásérhez fordult.

  – Nem fecsérelhetünk itt egy teljes napot alvásra, amíg lángban áll az egész Sínai-félsziget! Ben Ásér, a maga Oroszlánjai már két napja csak ülnek a seggükön. Holnap biztos nem árt meg nekik egy kis munka.

  – Mire gondol? – kérdezte az őrnagy.

  – Mielőtt elfordulunk délre, be akarom venni a Mitla-szorost. Bemegyünk a zászlóaljával, és holnap hajnalban elfoglaljuk.

  – Csinálom, Zak, de kifejezett utasításom van Dajantól arra, hogy semmilyen körülmények között nem nyomulhatunk be a szorosba.

  – Mióta nem módosíthatja a helyszínen a parancsnok az utasításokat?

  – Az a maga dolga, de akkor engem először le kell váltania. Amíg a Főparancsnokság nem változtatja meg a parancsot, én nem viszem be a fiúkat a szorosba.

  – Ugyan már, Ben Ásér! Az Isten szerelmére! Azt akarja, hogy elinduljak délre, és itt hagyjam a Mitla-szorost, ahonnét bármikor hátba támadhatnak?

  – Két napja módomban állt megvizsgálni a hírszerzés minden adatát. Kétségtelen, hogy az egyiptomiaknak nincsenek nagy erőik a szorosban. Azért vannak odabenn, hogy mi ne érhessük el a Szuezi-csatornát. Igaz? Tisztán védelemre rendezkedtek be. De a mindenségit, Zak, ha csak néhány száz egyiptomi ásta be magát azok közé a sziklák és szurdokok közé, azok is csúnyán elbánhatnak velünk! Ráadásul így teszünk eleget az ultimátumnak, hogy nem megyünk tizenhárom kilométernél közelebb a csatornához. Ha bemegyünk és elfoglaljuk a szorost, megszegjük a megállapodást.

  – Ne jöjjön nekem ezzel a politikai maszlaggal! Nem fogom hagyni, hogy az egyiptomiak a hátamba döfjék a kést!

  – Zak, nincs az az isten, hogy az egyiptomiak offenzívát tudnának indítani. Izrael négy fronton győzelemre áll. A franciák és az angolok megtámadták Egyiptomot. A Mitla-szoros annyit ér, mint egy kupac teveszar. De ha bemegyünk, lehet, hogy lemészárolnak minket.

  – Parancsot adok, Ben Ásér! Igen vagy nem?

  – Nem. És nem rendelem maga alá a katonáimat, amíg közvetlen parancsot nem kapok rá Dajantól.

  – A katonáit! Mióta a maga katonái az Oroszlánok? Én állítottam föl az ejtőernyősöket, én állítottam magát erre a posztra! Szíveskedjen megérteni, amit mondok! Holnap reggel öt óra nulla perckor vagy maga viszi be az Oroszlánokat a szorosba, vagy az új parancsnokuk!

  – Én nem, csak ha a Főparancsnokság utasít rá – mondta Ben Ásér halkan.

  Beton a gránit ellen. Zakariás fogvicsorogva ránézett a térképre, mordult egyet, előkapott egy jegyzettömböt, lefirkantott egy táviratot.

  – Futár! – kurjantotta. Egy ejtőernyős fordult be a sátorba.

 

202-es ejtőernyősök Főparancsnokságnak STOP 18 00 óra STOP Sürgős STOP Szigorúan titkos STOP Mint helyszínen levő parancsnoknak az a megfontolt véleményem hogy Mitla-szoros hátbatámadás veszélyével fenyeget STOP Engedélyt kérek leváltani Ben Ásért és Oroszlánokkal bevenni szorost ALÁÍRÁS Z ezredes.

 

  Zakariás belehuppant egy összecsukható tábori vászonszékbe, fölrakta a bakancsát a térképasztalra, előre-hátra billegett, bele-belekortyolt a kulacsába, amíg várta a választ.

 

  Főparancsnokság 202-es ejtőernyősöknek STOP 18 20 óra STOP Ben Ásér leváltására engedélyt nem adok STOP Mitla-szoros bevételére engedélyt nem adok STOP ISMÉTLEM nem adok STOP Kairóból származó legújabb értesülés szerint szorosban teljes gyalogos zászlóalj tizenkét közepes géppuskával STOP Ugyanannyi 57MM tankelhárító löveggel és negyven cseh hátrasiklás nélküli löveggel STOP Ellenség beásta magát Heitan-szurdokban STOP Egyiptomi jelenlét kizárólag Csatorna védelmét szolgálja STOP Nem jelent veszélyt Sínain levő csapatainkra STOP Támadás kísérletét rendkívül veszélyesnek tekintjük STOP Kérem nyugtázni ALÁÍRÁS Dajan vezérkari főnök

 

  Zakariást úgy ismerték, mint aki elég erős ahhoz, hogy mindenen átgázoljon, megkerülje a parancsokat, amelyek nincsenek ínyére, és ő vezényelje magának a parádét. Szinte mindig minden ütközetét megnyerte, ezért az ellenállás rendszerint meghátrált előtte. Most azonban nem. A Főparancsnokságon mindenki tisztában volt vele. Az Oroszlánok parancsnoka is tisztában volt vele. Nem lesz támadás a Mitla-szoros ellen! Zakariás újabb üzenetet írt, átnyújtotta az őrnagynak.

  – Remélem, elfogadja az álláspontomat, Ben Ásér.

  – Rendben van. Ebbe belemegyek – mondta az őrnagy.

  – Kezet rá, és spongyát a fenyegetőzésre meg a haragra!

  – Ugyan, a csata hevében…

  A két férfi kezet fogott, mintha két acéltömb csapódott volna össze, és bordaropogtató szeretettel átölelték, hátba veregették egymást.

 

  202-es ejtőernyősök Főparancsnokságnak STOP 18 30 óra STOP Nyugtázom parancsot Mitla-szorost nem elfoglalni STOP De védelmi állásaink Parker-emlékmű és leszállópálya körül rendkívül sebezhetők tüzérséggel és levegőből is STOP Ben Ásér egyetért velem hogy különítménnyel be kellene hatolnunk szorosba hátha jobb védőállást találunk STOP Megállunk Heitan-szurdoknál levő egyiptomi védőállás előtt STOP Mihelyt ellenállásba ütközünk visszavonjuk különítményt STOP Ha a szorosban megvan az új védőállás biztonságban érzem magam elindulni délnek STOP Megpróbálunk védőállást találni szorosban amely legfeljebb két lövészszázaddal tartható STOP Dandár terv szerint november harmadikán 06 00 órakor indul meg délre Szuezi-öböl mentén STOP Kérem nyugtázni ALÁÍRÁS Z ezredes

 

  Főparancsnokság 202-es ejtőernyősöknek STOP 19 00 óra STOP Engedélyt adok Oroszlánokkal kis létszámú egységgel behatolni szorosba de megállni Heitan-szurdok előtt STOP Ellenállás esetén azonnal visszavonulni ALÁÍRÁS Dajan vezérkari főnök

 

  – Helyezze készenlétbe az Oroszlánokat, hogy pontosan ötkor megindulhassunk.

  – Minek az egész zászlóalj? Csak kis létszámú egységről van sző – mondta gyanakodva az őrnagy.

  – Nyugalom, Ben Ásér. Nem akarom az egész zászlóaljt bevetni. Csak most túl fáradt vagyok ahhoz, hogy tervezzek. Álljanak készenlétben, de csak egy-két századot viszek el. Most már nem fog az agyam.

  – Hát jó – mondta kelletlenül Ben Ásér.

  Slómó és Gideón a vízszállító autónál érte utol Z ezredest, aki anyaszült meztelenül igyekezett levakarni magáról a mocskot.

  – Á, itt az én íróm! – mondta Zakariás. – Hallottam, nőtt egy kis búbja az ugrásnál.

  – Már kutya bajom.

  – És vagyunk olyan jók, mint a tengerészgyalogosok?

  – Mondjuk, hogy fölveszik velük a versenyt.

  Megtörülközött, aztán visszahúzta magára az egy hete hordott egyenruhát.

  – Bomba érte a tartalék ruhákat szállító teherautót. Minden füstbe ment… pfff! Szerintem az egyiptomiak a szagunktól megfutamodnak majd.

  – Jókedvében van? – kérdezte Gideón.

  – Miért ne volnék? Még így is megelőzöm Joffe hadosztályát Sarmnál.

  – Engedélyt kérek, hogy a különítménnyel mehessek a szorosba.

  Zakariás beletúrt a szakállába, elgondolkodva vakarózott.

  – Na jó – mondta végül –, beülhet a parancsnoki kocsiba Ben Ásérhez.

  – Velem együtt – mondta Slómó.

  – Rendben. Maguk ketten kezelhetik a géppuskát a parancsnoki kocsin. Nincs kedve később sakkozni egyet, írókám?

  – Azt hiszem, jobb, ha kialszom magam – mondta Gideón.

 

*

 

Gideón dudorászva ellenőrizte a felszerelését, amit majd másnap reggel magával visz.

  Slómó magában tépelődött. Nem tetszett neki, hogy a teljes Oroszlán-zászlóalj készenlétben áll. Z ezredes azt is parancsba adta, hogy készítsék föl a félhernyótalpas járműveket és a három működőképes harckocsit. Zakariás nem fog visszavonulni, ha harcra kerül a sor, akármilyen parancsot kapott is. Thamadnál úgy tört át az egyiptomi állásokon, mint egy faltörő kos. Tipikus zakariási alakítás volt.

  Gideón egyre hangosabban énekelt…

  – Mi a fene ez a dal? Folyton ezt énekled.

  – Egy régi dal az amerikai polgárháborúból – mondta. Gideón. – „A csata előtt, anyám.” Gyerekkoromban, az iskolában énekeltük.

  – Úgy hangzik, mintha harcra fájna a fogad – mondta Slómó.

  Gideón elkomolyodott.

  – Talán azért vagyok itt. Hogy megnézzem, hogyan harcolnak a zsidók sziklás terepen. Egyébként mondani is akartam, Slómó, hogy ez a különítmény már nem külügyminisztériumi megbízatás. Komolyan gondolom, hogy nem kellene velünk jönnöd. Nekem muszáj, de neked már nem.

  – Úgysincs holnap semmi dolgom – felelte Slómó.

  – Biztos?

  – Biztos.

  Gideón a pokrócba burkolózott, és odagurult a társa közelébe.

  – Azt hiszem, az izgalomtól nem fogok tudni aludni – mondta.

  – Ki az a Pedro? – kérdezte hirtelen Slómó.

  – Miért kérded?

  – Amióta itt vagyunk, egy csomószor Pedrónak szólítottál.

  – Freudi nyelvbotlás lehetett.

  – Szóval ki az?

  – Csak egy tengerészgyalogos cimborám volt.

  – Mi lett vele?

  – Aludjunk egy kicsit – mondta Gideón.

  – Mintha azt mondtad volna, hogy nem tudsz aludni. Mi történt Pedróval?

  – Nem értem elég gyorsan oda hozzá.

  – Hogyhogy?

  – Tétováztam. Meghalt.

  Slómó hallotta Gideón nehéz, ideges lélegzését. A csata előtt, anyám, gondolta. Hajaj, Gideón hazajött.

  – Csak holnap ne csinálj semmi ostobaságot! – mondta.

 

 

1956. november 1.

D-nap plusz három, 05.15

 

NAPIPARANCS 1956. 11. 01.

 

A következő egységek 05.30-kor hadifelszerelésben sorakoznak:

 

Oroszlán-zászlóalj A század,

Oroszlán-zászlóalj B század,

Oroszlán-zászlóalj C század,

202-esek felderítőegysége teljes sziklamászó felszereléssel,

B harckocsiszázad, a három megmaradt harckocsi,

202-esek nehéz aknavetős szakaszai

 

Az A és B század félhernyótalpas szállító járműveken megindul a Mitla-szorosba.

A C század tartalékban áll a Parker-emlékműtől nyugatra.

 

Az egészségügyi egységek és a parancsnokság követi az A és B századot a szorosba, és az A–16 térképkoordináta körzetében biztonságos területen harcálláspontot létesít.

 

A felderítőegység nehéz csapatszállító járművel előrenyomul a C–17 térképkoordinátáig, aztán gyalogmenetben folytatja az útját a sziklák tetejéig, ahonnan támadást indít az ellenség ellen.

 

Minden híradás szóban, héberül folyik.

 

TÁMADÁSI CÉL: Védőállás létesítése és fenntartása a Mitla-szorosban, hogy megakadályozzuk az egyiptomiak kitörését a Sínai-félszigetre.

 

Parancsnok: Ben Ásér őrnagy.

 

Ámosz Zakariás ezredes

parancsnok

202-es ejtőernyős dandár

 

  Ben Ásér fürgén, szinte futólépésben vonult be a parancsnoki sátorba, a tisztjeinek pedig megparancsolta, hogy várjanak kint.

  – Jó reggelt, Ben Ásér – mondta Zakariás. – Már vártam. Fölsorakoztak az egységek?

  – Most sorakoznak, ezredes, de azt hiszem, nem ártana szót váltanunk erről az úgynevezett járőrözésről.

  – Mint mondtam, már vártam.

  – Tegnap este mi ketten és a Főparancsnokság megállapodtunk abban, hogy beküldünk egy különítményt, hogy jobb védőállásokat keressünk. Ez, amit maga összeállított, ez nem különítmény. Ez egy teljes harccsoport! Szerintem átvert minket, és mégis azt tervezi, hogy elfoglalja a szorost.

  Zakariás most nem volt méltó a hírnevéhez, mert megőrizte a nyugalmát.

  – Olvassa el – mondta, és átnyújtott egy üzenetet Ben Ásérnek. – Épp a napiparancsot állítottam össze az éjszaka, amikor ez megérkezett.

 

Főparancsnokság minden szárazföldi, légi és flottaegységnek STOP 03 30 óra SÜRGŐS SÜRGŐS SÜRGŐS Washington és Moszkva nyomására angol–francia expedíciós erő kénytelen volt megszüntetni minden hadműveletet STOP Minden fronton folytatjuk hadműveleteinket amíg támadási céljainkat elérjük ALÁÍRÁS Bán Gurion miniszterelnök ALÁÍRÁS Dajan vezérkari főnök

 

  – Te jó isten! – motyogta Ben Ásér. Újra végigolvasta az üzenetet, aztán ledobta a térképasztalra, és kimeredt szemmel bámulta.

  – Teljesen magunkra maradtunk – mondta Zakariás. – Lehet, hogy Jordániának most kedve támad belépni a háborúba. Meg Szíriának.

  – Elérhetik az egységeink a céljaikat, mielőtt Amerika meg az oroszok ránk kényszerítik a tűzszünetet?

  Zakariás megvonta a vállát.

  – Nagyon gyorsan kell mozognunk. Az északi tengelyen a hetedik páncéloshadosztály már valószínűleg elérte El-Aríst. Ott kemény harc vár rájuk. Pokoli tempóban kell haladniuk, hogy elérjék a Csatornát. Ami a középső tengelyt illeti… a mieink áttörtek Dzsebel-Livininél, és most valószínűleg Kefar-Gifáfánál küldenek az ellenállással. Mi itt vagyunk a Mitlánál. Joffe kilencedik dandárja most indul. Estére elérik Tabát, és akkor kezdődik a móka. Amíg elérik Sarm-es-Sejket, kétszáznegyven kilométert kell megtenniük hegyes, úttalan sivatagon át. Hogy is szokás mondani… egy jó hírem van meg egy rossz. Mostantól fogva mindegyik hadoszlopnak tökéletes produkciót kell nyújtania, akkor megúszhatjuk a katasztrófát.

  – Mennyi időnk van?

  – Ahogy én számítom, ha a két északi hadoszlopunk holnap éjszakára nem éri el a csatornát, és negyedikére nem vettük be Sarm-es-Sejket, fújhatjuk.

  – Mi volna, ha ezzel a harccsoporttal megindulnék dél felé? – kérdezte Ben Ásér. – Maga a dandár többi részével megindulhatna holnap reggel, és egymást váltva haladnánk Sarm felé.

  – Most, hogy Franciaország és Anglia kiszállt, az egyiptomiaknak megjöhet a bátorságuk, és bevethetik a tartalékaikat. Semmi kedvem hozzá, hogy ideszegezzenek a szoroshoz.

  Ben Ásér bólintott, hogy érti. Most először volt teljes közöttük az összhang.

  – Mit kíván tőlem, Zak?

  – Vegye be a Mitla-szorost!

  – Elevenen megnyúznak érte minket.

  – Akkor elevenen megnyúznak. Dajan ugyanígy viselkedett a függetlenségi háború alatt. Megszegte a parancsokat, hogy bevehesse Lodot. A háború alapvető szabálya még mindig ugyanaz: a helyszínen levő parancsnoké a végső döntés. Nekem nincs több támogatásra szükségem, mint a maga egyetértésére.

  – Beszéljük meg ezt a tervet! – mondta az őrnagy. – Nem tetszik, hogy egyenesen bevigyem a páncélosainkat, az embereket és a szállító járműveket a vízmosás közepére. Az egyiptomiak fölöttünk lesznek beásva, és lefelé tüzelnek.

  – Nincs más lehetőség. Nincs helyünk taktikai bravúrokhoz. Mihelyt lőni kezdenek ránk, szétszóródunk a lehető legjobb fedezékekbe, és lekötjük az egyiptomiakat. Ezalatt a felderítőegységnek lehetősége nyílik megmászni a sziklákat az egyiptomi állások közelében, és a Heitan-szurdoknál fölülről támadni. Ocsmány egy nap lesz, őrnagy, nagyon ocsmány egy nap.

  Kofsky kapitány lépett be.

  – Felsorakoztak, Zak – mondta.

  – Megyek, lelket öntök beléjük – mondta Z. ezredes.

 

*

 

A Mitla-szoros már nem sokáig rejtélyeskedhetett az Oroszlánokkal, föl kellett tárnia a titkát. A halványvörös sziklatömeg némán, hatalmasan magasodott föléjük, ahogy beléptek a vészjósló, ugyanakkor hívogató állkapcsok közé.

  Amikor elérték a vízmosást és magát a szorost, Gideón és Slómó föltette az ötvenes kaliberű, léghűtéses géppuskát a parancsnoki kocsihoz rögzített tartóra. Leeresztették a fegyvert a forgótalpra, és Gideón halkan, a foga között fütyörészett, ahogy széles ívben körbefordította, hogy beállítsa a tűzívet. Egy pillanat múlva már bent jártak a száz méter magasba nyúló, meredek sziklafalak között, melyeken mindenütt hasadékok, üregek tátongtak. Hol az ellenség? Lehet ott, vagy ott, vagy ott, vagy ott… Akárhol, Atyaúristen! Egy szakasznyi tengerészgyalogos az örökkévalóságig tudná tartani ezt a szorost!

  Gideón halálra válva fütyörészte tovább magában „A csata előtt, anyám”-at. Olyan volt ez, mint a partraszállás Tarawánál… ki kell ugrani a mellig érő vízbe, a japánok golyózáporába.

  Gideón intett Slómónak, hogy nyújtson oda egy töltényhevedert. Kétszer hátrahúzta a závárt, közben Slómó megigazította a hevedert, hogy egyenesen fusson, nehogy elakadjon. Készen álltak.

  – Előőrs Ben Ásérnek, hallasz?

  – Ben Ásér előőrsnek, tisztán hallak.

  – Előőrs Ben Ásérnek, ellenségnek semmi nyoma.

  – Ben Ásér előőrsnek, mennyire hatoltatok be?

  – Előőrs Ben Ásérnek, másfél kilométernyire.

  – Ben Ásér előőrsnek, lassítsatok! Ha megtámadnak, keressetek fedezéket. Ben Ásér minden egységnek, nézzetek körül, keressetek fedezéket!

  A harckocsik lánctalpai alatt ropogtak a sziklák, a nehéz csapatszállító járművek ide-oda dobálták emberi terhüket, ahogy egyre nagyobb lett a vízmosás alját borító, omlások táplálta sziklatömeg. A szoros falain disszonánsan dübörögve visszhangzott a motorok bőgése, a kipufogók böfögése.

  – Előőrs Ben Ásérnek, a Heitan-szurdok egyenesen előttünk!

  – Ben Ásér felderítőknek, rejtsétek el a járműveket, és kezdjetek mászni. Másszatok át a szurdokfal tetején!

  – Felderítők Ben Ásérnek, értettük.

  – Ben Ásér felderítőknek, becslésetek szerint mennyi idő alatt juttok föl?

  – Felderítők Ben Ásérnek, durván három-négy óra alatt.

  – A szentségit! – mormogta Ben Ásér. – Jól van, akkor fölkészülhetünk egy ocsmány napra. Ben Ásér minden egységnek. Kezdjetek fedezéket keresni a vízmosás mellett. Ássátok be magatokat, fedezzétek a felderítőket! Lőjetek mindenre, ami mozog. Ne engedjétek mozdulni az ellenséget!

  Abban a pillanatban, amikor a felderítők mászni kezdtek fölfelé, a szurdok barlangjai felől felröppent egy jelzőrakéta, nagy ívben lehullott a vízmosásba, ott robbant föl. Erre a jelre nyitottak tüzet az egyiptomiak. Mintha egyetlen nagy robbanás lett volna, a Mitla-szorost elöntötte az ágyúk, aknavetők, géppuskák és kézifegyverek össztüze.

  – Szétszóródni!

  A katonák leugrottak a járművekről, odarohantak a sziklafalakhoz, hasadékokat, kőtömböket kerestek fedezéknek.

  BUUUUMMMM! Az üzemanyag-szállító kocsit telitalálat érte, a lángoszlop hatvan méter magasan nyaldosta a szoros falait.

  Az össztűz nemcsak a szurdok felől jött, hanem szinte háromszázhatvan fokos szögből, szemből, oldalról, hátulról.

  – Az isten verje meg! – harsogta Ben Ásér. – Az éjszaka más állásokba húzódtak! Sofőr! Álljon be oda, abba a bevágásba!

  Épp csak annyi hely volt benne, hogy elférjen a parancsnoki jármű meg a segélykocsi. Fölállították a segélyhelyet és a hírközpontot. Ben Ásér nem látott be elég mélyen a szorosba. Körülnézett. Fölötte egy sziklaerkély ígéretesebbnek látszott. Fölkapaszkodott oda a rádióssal, a sofőrrel meg a harcálláspont féltucatnyi emberével. Igen, itt már sokkal jobb… jól végig lehetett látni a vízmosáson, egészen a szurdokig. Gideón és Slómó elrejtette a parancsnoki járművet, aztán fölvitték a géppuskát a sziklaerkélyre, és beállították.

  Erősödött a fegyverropogás, ahogy a katonák először beásták magukat, viszonozták a tüzet, aztán kiküldték a rajokat, hogy sorra füstöljék ki az egyiptomi géppuskafészkeket, egyesével, szuronnyal és kézigránátokkal.

  Lent, a vízmosás mélyén fölrobbant egy félhernyótalpas, aztán tízezernyi szikla gördült a mélybe, ahogy a lőszeres kocsi is a másvilágra röpült… aztán a segélykocsi ment ripityára… aztán még egy félhernyótalpas, aztán még egy.

  – Ben Ásér Zakariás ezredesnek, hall engem?

  – Zakariás Ásérnek, nagyon halkan. Épp csak kivehető, vége.

  – Ben Ásér Zakariásnak, megsemmisült a segélykocsink és a lőszerünk. Teljesen be vagyunk kerítve. Az erőink jól vannak elhelyezve, de egyesével kell bevennünk az ellenséges állásokat.

  – Zakariás Ásérnek, segélykocsi és lőszer elindult.

  – Ásér Zakariásnak, csak a tartalék századdal lehet behozni őket. El vagyunk zárva. A C századnak rést kell nyitnia és nyitva kell tartania egy sávot, hogy mozoghassunk az A–12 térképkoordináta körül.

  – MiG-ek! Földre!

  Hat MiG zúgott el a szoros fölött egymás után, gépágyútűz árasztotta el a vízmosás fenekét. Újabb járművek borultak lángba.

  – Orvost! Orvost!

  Egy tucatnyi sebesültet húztak, vontak, cipeltek vissza a Ben Ásér sziklaerkélyétől pár méternyire levő segélyhelyre. Az izraeli harckocsik és aknavetők már fedezékben voltak, és javában lőtték az egyiptomi állásokat, de a tüzük hatástalannak rémlett. A futárok és a rádiók lázasan közvetítették az üzeneteket… Halleluja, sikerült elérni és elfoglalni két egyiptomi géppuskafészket!

  Ben Ásér kezébe került a kezdeményezés, ügyesen irányította az egységei mozgását, amíg az egyiptomiak föl nem fedezték a harcálláspontját, és el nem árasztották aknavetőtűzzel.

  – Ki kell füstölnünk őket onnét! – üvöltötte az őrnagy. – A szentségit, jobb tűzvezetés kell!

  Gideón észrevett maguk fölött hat-hét méternyire egy sziklahasadékot. Onnan mintha jobb kilátás nyílt volna a szorosra. Megütögette a parancsnok vállát, és fölmutatott.

  – Helyes – mondta Ben Ásér, és körülnézett, hol van valaki, aki fölvigyen egy telefonkábelt.

  – Az istenit, hová tűntek ezek?!

  – Találat érte a híradós kocsit. Kevés a híradósunk. Majd én fölviszem – ajánlkozott Slómó. Gideón elkapta a kábeldob másik fogantyúját. – Ezzel a lábbal az életben nem jutsz föl oda! – mondta Slómó.

  – Fogadjunk!

  Ben Ásér Gideón kezébe nyomta a látcsövét, aztán Gideón és Slómó a meredek falon tíz körömmel kapaszkodva elindult fölfelé, maguk után húzva a kábelt. Nagy nehezen följutottak a hasadékig, Slómó behúzta Gideónt. Gideón körülnézett a látcsővel.

  – Gyönyörű! Mindent látni! Hohó! Ott vannak a felderítők! Úgy mennek fölfelé, mint a zergék!

  – Ben Ásér! – kurjantott le Slómó –, innen tudjuk irányítani a tüzet! Kérünk egy térképet!

  A térképet egy kőre tekerték, úgy hajították föl, közben Gideón fölszerelte a tábori telefont.

  – Maradj itt a telefonnál – mondta Gideón. – Fölmegyek még néhány métert. Fentről mondom a számokat!

  Slómó megnézte, hogy hová akar Gideón fölmászni. Teljesen védtelen hely volt.

  – Nem, majd inkább én megyek, te maradj a telefonnál.

  – Én nem tudok héberül. Neked kell beszélned – mondta Gideón. – Ne vágj olyan aggodalmas képet! Tarawánál én voltam a tüzérségi megfigyelő! – Ezzel már el is tűnt. Tíz méterrel odébb, egy kiszögellésen hasra feküdt, és a látcsővel áttekintette a harc állását. Három harckocsi rejtőzik a nagy sziklatömbök mögött; a gyalogság lassan halad a géppuskafészkek felé; a felderítők fölfelé kapaszkodnak a szurdok meredek falán.

  – Hűha! Szarrá verem őket! – kurjantotta Gideón. Egy pillanat alatt megnyugodott. A félelem eltűnt, most már a kemény munka következett.

  Slómó fölkiabálta a három harckocsi adatait.

  – Slómó! A J harckocsi előre húszméternyivel!

  – Megvan!

  – A H harckocsi egy méterrel magasabbra!

  – Megvan!

  A vízmosás túloldaláról egy egyiptomi raj észrevette Gideónt, és tüzet nyitottak rá. Slómónak nem tetszett a dolog, de odafentről olyan gyorsan záporoztak az útmutatások, hogy nem tiltakozott.

  – Durr bele! A H harckocsi rajta van a célon! A barlangok vonalát lövi a szurdokfalban! Tüzeljen tovább, minden lövés után tizenöt méterrel balra!

  – Megvan!

  Most már dobhártyarepesztő volt a lárma. Minden lövés, minden karabély, pisztoly, géppisztoly, gránát, aknavető, löveg dörgését sokszorosára fölerősítették a szűk sziklafalak. Mennydörgő volt a robaj. A vatta és a füldugók valamicskét enyhítették, de az emberi szót szinte alig lehetett hallani, és Gideónnak mindegyik utasítását ötször-hatszor el kellett ordítania.

  – Hol a bánatban van a légi fedezet?! – dühöngött Ben Ásér. – Slómó! Hol a bánatban van a légi fedezetünk?

  – Gideón! Látod a repülőket? Légi támogatásra van szükségünk! A szoros fala blokkolja a rádiót!

  – Ilyen keskeny helyre nem lehet leküldeni őket! – ordította vissza Gideón. – Szóljatok rádión Zakariásnak, hogy ő beszéljen velük! Szerintem körözzenek a szurdok fölött, és tartsák tőlünk távol az egyiptomi gépeket! Ennél többet nem tehetnek!

  Háromszori ismétlés után Slómó megértette, aztán megtelefonálta Ben Ásérnek.

  – Slómó! Szólj a K harckocsinak, hogy túl magasra tüzel! Legalább tíz fokkal menjen lejjebb!

  – Megvan!

  Néhány perc múlva föltűntek a szoros fölött az izraeli Ouraganok, a katonák éljenezni kezdtek, de a robajlásban még a gépek hangját sem lehetett hallani.

  Két gyilkos órán át folyamatosan zúdította a két fél egymásra a tüzet. Remegett az egész szoros, hányták a falak a köveket, ahogy közben a C század is befelé nyomult a lőszerutánpótlással és a kötszerrel.

  A felderítők egyenletesen haladtak fölfelé a szurdok falán, mint egy csapat alpinista. Lassú, fáradságos út volt. Gideón a megfigyelőhelyéről úgy irányíthatta őket, hogy ne kerüljenek az egyiptomiak tűzvonalába.

  – Ben Ásér Zakariásnak. Sok a sebesült! Jármű kell, hogy kivigyük őket!

  – Orvost! Orvost! Orvost!

  – Harcálláspont Zakariásnak. Ben Ásér őrnagyot eltalálták! Maszada kapitány veszi át a parancsnokságot.

  – Zakariás Maszadának. Mennyire súlyos Ben Ásér sebesülése?

  – Maszada Zakariásnak. Meghalt.

  Eltelt még egy óra, aztán még egy. Az egyiptomiak rájöttek, hogy a tüzérségi megfigyelő nagyon veszélyes, és aknatűzzel árasztották el a félig nyílt kiszögellést. Gideón összehúzta magát a hasadékban, az aknák robbanása a sziklához csapta az arcát, összetörte a látcsövét, fölkapta, megfordította, lecsapta, mint egy palacsintát.

  A szoros falain a kis ejtőernyősosztagok sorra, egyenként számolták föl az ellenséges állásokat. Végül elhallgattatták azt az egyiptomi aknavetőt is, amelyik belőtte a megfigyelőállást.

  Az ejtőernyősök megvetették a lábukat a magasabban fekvő részeken, és módszeresen göngyölítették föl az egyiptomiak védővonalait. Most már kiszorítottak maguknak némi mozgásteret, és folytatták a géppuskafészkek egymás utáni fölszámolását.

  – Felderítők Maszadának! Feljutottunk a Heitan-szurdok tetejére! Sok a sebesültünk! Ha minden jól megy, egy óra múlva a fő egyiptomi védőállások fölött leszünk!

  Gideón látcsöve tönkrement, Slómó telefonvonala megszakadt, és közben a harckocsik és az aknavetők is kifogytak a lőszerből.

  – Gyere le, Gideón! Tűnjünk innét a francba! – üvöltött föl Slómó.

  – Helyes. Úgysem tudok már tüzet vezetni. Oda nézz!

  Slómó látta, hogy a harckocsik visszahúzódnak, aztán lenyűgözve bámulta, ahogy a felderítők köteleken eresztik le egymást a meredek sziklafalon, és kézigránátokat hajítanak be az egyiptomiak barlangjaiba.

  – Maszada! – kiáltott le Slómó. – Biztosabb helyre vonulunk! A harckocsik visszahúzódnak, és már egyik aknavető sem tüzel!

  – Gyorsan gyertek le! – ordított föl Maszada.

  A falakról egész nap pattogtak az eltévedt golyók. Ahogy Slómó fölnyúlt, hogy segítsen Gideónnak lekecmeregni, egy golyó hasba találta. Lecsúszott-gurult a kiszögellésről a harcálláspontra. Gideón lebicegett a szinte hasznavehetetlen lábával, aztán leugrott a sziklaerkélyre, odakúszott Slómóhoz.

  – Hé, kicsim! Hé! Szólj már hozzám! Pedro! Pedro! Szólj már valamit, ember! Az istenit, szólalj már meg… Slómó! Pedro! Slómó! Pedro!

 

Főparancsnokság 202-es ejtőernyősöknek STOP Egységeink északi és középső tengelyen áttörtek STOP Estére elérik csatornát STOP Joffe dandárja vártnál gyorsabban halad STOP Holnap hajnalban induljon meg 202-es ejtőernyősökkel öböl mentén segíteni Sarm-es-Sejk bevételében ALÁÍRÁS Dajan vezérkari főnök

 

202-es ejtőernyősök Főparancsnokságnak STOP 14 30 óra Kérdés STOP Hagyjak védelmi erőt Mitla-szorosban ALÁÍRÁS Z ezredes

 

Főparancsnokság 202-es ejtőernyősöknek STOP 14 35 óra STOP Kérdésre válasz nemleges STOP Hagyja Mitla-szorost STOP Nincs katonai jelentősége ALÁÍRÁS Dajan vezérkari főnök

 

  Gideón egy dombocskán ült a leszállópálya mellett, lenézett a sorokban heverő tetemekre, melyek műanyag zsákokba csomagolva várták, hogy visszaszállítsák őket Izraelbe. A sebesülteket már elszállították. Ez lesz az utolsó légi szállítmány.

  Érezte, hogy valaki megáll mellette, fölnézett. Zakariás tornyosult föléje. Az ezredes melléje telepedett, ő is a halottakat nézte.

  – Üdv, írókám! Hallom, nagy napja volt, maga irányította a tüzérségi tüzünket.

  – Nem beszéllek héberül – suttogta dühösen, rekedten Gideón. – Slómó csinált mindent.

  – Ne szerénykedjen. Mind a ketten nagyon bátran viselkedtek. Órákat töltöttek azon a védtelen helyen.

  – Csak onnan lehetett tisztán látni az egészet.

  Hosszú csönd lett; keserű megjegyzések maradtak kimondatlanul.

  – És most már tisztán lát mindent? – kérdezte Zakariás. – Azt az ütközetet vittük színre, amelyet úgy szeretett volna látni? Most már bevonulhat a halhatatlanságba?

  Gideón lehunyta a szemét, kicsordult a könnye.

  – Fogja már be a száját, ezredes! – mondta.

  – Aha, értem. Az író úgy véli, túl rendetlenül folytak a dolgok odabenn. Az író most súlyos ítéleteket alkot. A Mitla-szorost nem is kellett volna bevenni. Zakariás egy mészáros.

  – Jól olvas a gondolataimban – mondta Gideón.

  – Mi a francot képzelt, kiket talál idekinn? Csupa felsőbbrendű embert? Ős hébereket, akik úgy kapaszkodnak föl a meredek sziklafalakra, hogy közben az Úr angyalai köröznek körülöttük, és rózsaszirmokká változtatják az ellenséges golyókat?

  Gideón ott akarta hagyni, de Zakariás elkapta a karját.

  – Azt hiszi, én nem sírok, írókám?

  – Maga? Ne nevettesse ki magát.

  – Az öcsém ma esett el El-Arísnál. Az… az… az öcsém…

  – Ne haragudjon!

  – A fiaim közül ötvenen hevernek ott holtan. Korán meg kellett tanulnom, hogy csak magamban sírjak, és csak amikor senki sem lát.

  – De ez az egész annyira értelmetlen volt! – mondta Gideón, és ökölbe szorult a keze.

  – Minden háború értelmetlen, írókám. Lehet, hogy Zakariás rosszul ítélt meg valamit a harc során. Lehet, hogy nem. Csak a történelem és az Úr lesz a megmondhatója. Önálló államot akartunk magunknak. Tizenkét éves korom óta mást sem teszek, csak azt az államot szolgálom. Zakariás, beduinok fosztogatnak egy falut; Zakariás, hozz össze egy ejtőernyősdandárt; Zakariás, ugorj át a határon, tanítsd móresre a szíreket! Keménnyé neveld a legényeket, Zakariás, tedd őket legyőzhetetlenné, mászass velük sziklát ellenséges tűzben! No igen, csakhogy miféle dolog az, hogy a zsidók el is esnek a harcban? A zsidó tábornokoknak egyenesen a Mindenhatótól kell kapniuk a bölcsességüket! Nézze, írókám, mi mindannyian a születésünktől fogva fegyverben állunk, és nem egészen egy évtized alatt kétszer kellett életre-halára háborúznunk. Gyorsan nyerd meg, Zakariás! Nincs időnk és erőnk hosszú háborúhoz! Nyerd meg, mindegy, hogyan! Gondolja, ez az utolsó alkalom, amikor Izraelnek át kell mennie a Mitla-szoroson?

  Gideón belenézett az ezredes földúlt arcába.

  – De nálunk demokrácia van. Mi majd beszélünk, beszélünk, beszélünk. A zsidók liberálisak, a zsidók békeszeretők. A katonák fasiszták. Így hát majd megalakul egy vizsgálóbizottság, tele értelmiségivel, és a szabad sajtónk elevenen megnyúz. Aztán az a sok nagyszerű gondolkodó és nagyszerű államférfi megint eltol mindent, és egy újabb háború szélére sodor minket. És akkor hozzám jönnek azzal, hogy Zakariás, nagy szar van odakinn, eredj, takarítsd el! Ők beszélnek. Zakariás elvégzi a piszkos munkát. És talán a harcban majd megint hibák történnek, és megalakul egy újabb vizsgálóbizottság. Talán egy szép napon majd megtaláljuk azt a makulátlan tábornokot, aki vértelen győzelmekre vezethet minket. Vagy elfelejtette, hogy a maguk dicső tengerészgyalogos tábornokai hány ütközetet toltak el?

  Kofsky kapitány közeledett feléjük.

  – Rádiókapcsolatban vagyunk a Dakotával. Bármelyik percben leszállhat. Sorakozik a dandár, hogy búcsút vegyen tőlük.

  Zakariás fölállt.

  – Holnap elindulunk dél felé, írókám. Meg kell előznöm Joffét Sarm-es-Sejknél. Velünk jön? Jöjjön, a saját dzsipemmel viszem!

  Gideón is talpra állt, megdörgölte a rossz lábát.

  – Haza akarom vinni Slómót – mondta.

  – Rendes ember maga, Zadok. Piszok jó könyvet írjon majd nekünk!

  Mereven álltak, nézték, ahogy a Dakota föltűnik a horizonton. Szellő mozgatta meg a sivatag levegőjét, a gép ide-oda inogva szállt le a keskeny kifutópályára, mint egy papír repülőgép, sivítva fékezett, szanaszét röpült a homok a kerekei alól, aztán berregve, köpködve megállt. A tisztek vigyázzt vezényeltek a 202-es legényeinek. A kürtös gyászjelet fújt, Zakariás és Kofsky kapitány gyors léptekkel elindult feléjük, néhány lépéssel mögöttük pedig Gideón sántikált.

 

 

CIPRUS

KYRENIA

1956. november 12.

 

Csípős szél fújt a tenger felől; belebbentette a hosszú csipkefüggönyt a szobába, mintha egy nagy vitorla szabadult volna el egy versenyhajóról. A függöny ráhullott az ágyra, ott táncolt Gideón csupasz hátán. Gideón megpróbálta kinyitni a szemét. Nem tudta, összeragadtak a pillái. Erőlködve kinyitotta, aztán pislogott, könnyezett. A szoba csupa ragyogó fehérség volt. Fehér függönyök, fehér falak, fehér fonott nád karosszékek, fehér öltözőasztal, fehér, fehér, fehér, fehér.

  – Mi a rosseb?! – hördült fel Gideón, de a hangját elfojtották a fehér párnák és a teste köré tekeredett hófehér lepedő. – Hol a fenébe vagyok?

  – Hát itt, velem, habibi.

  Natasha hangja. .

  Gideón megpróbálta fölemelni a fejét a párnáról. Mintha egy kődarab lett volna, amit valaki nagykalapáccsal püföl. Az erkélyről Natasha libegett be. Natasha! Vörös hajának színe örömteli módon törte meg a csupa fehéret. Hosszú, karcsú nyakán jemeni ékszerek sokasága, a testéhez férfivadítóan tapadt a zöld selyemköntös. Gideón úgy tápászkodott föl, mint a kiütött bokszoló a ring szélén, amíg végül ülő helyzetbe jutott, és letette a lábát a földre. Kinyitotta, aztán becsukta a száját. Kiszáradt.

  – Ki kell öblítenem valamivel a számat.

  – Mit szólnál ehhez? – kérdezte Natasha, fölhúzta magához, és a szájába dugta a nyelvét.

  – Ne, szívem, büdös vagyok – mondta Gideón, eltolta magától, aztán visszahúzta, megcsókolta. – Egy pillanatra elvesztettem a fejemet, és elfelejtettem, mennyire szereted az izzadt, bűzlő melósokat, valamint a kölniszagú bárókat, valamint az olasz autóversenyzőket, valamint a nagydarab néger rakodómunkásokat, valamint a tetovált vagányokat.

  – Igen, drágám, és te mindegyik szerepet tökéletesen játszottad. De én legfőképpen a kis százhetven centis zsidó cowboyírókat szeretem.

  – Olyan fehér itt minden. Hol vagyunk? Marokkóban?

  – Cipruson.

  – Cipruson? Tényleg? Mi a fene! Hogy kerültünk ide?

  – Kimentem eléd, amikor Beér-Sevában leszálltatok. Visszavittük Slómót a kibucába, beszéltünk a feleségével meg a gyerekeivel.

  Gideón nekitámaszkodott a falnak, megnedvesítette az ajkát.

  – Úristen, Slómó meghalt. – Megdörgölte a hasát. – Egyenesen a hasába kapott egyet. Ilyen közel álltunk egymáshoz. Ugyanúgy engem is eltalálhattak volna.

  – Tudom, drágám, ezt mindig újra elmondtad.

  Gideón nem tudta elviselni a förtelmes ízt a szájában.

  Kitántorgott a fürdőszobába, megakadt a szeme Natasha svéd szájvizén, amellyel páncélt lehetett volna átégetni, és hígítatlanul meghúzta az üveget.

  – Uaúúú! – Kinyitotta mind a két csapot, a markával locsolta a szájába a vizet. Megkereste a fogason a fürdőköpenyét, belebújt, és kicsoszogott az erkélyre, a kezével ernyőzve a szemét a tűző nap elől. A harmadik emeleten voltak. Egy-két utcányira onnan, a mélyben egy aprócska, kör alakú kikötő ragyogott, mint egy kis ékszer.

  – Joffe egyáltalán elérte Sarm-es-Sejket?

  – El bizony, és fél nappal megelőzte Zakariást.

  – Helyes. Szóval Cipruson vagyunk. És hol?

  – Kyreniában.

  – Hogy kerültünk ide?

  – Egy jóindulatú sofőr hozott ide minket Famagustából. A rokonainál lakik a város túlsó végén.

  – Nahát, ez érdekes.

  – Három nappal ezelőtt szállt le a repülőgépünk Cipruson. Te totálkáros voltál, úgy berúgtál. Már betéve tudok minden tengerészgyalogos-nótát az amerikai forradalomtól napjainkig. Mindenesetre Nicosiából autóval elindultunk szétnézni, és tegnap Famagusta török negyedében kötöttünk ki, ott találkoztunk egy kedves úrral, akit felfogadtunk sofőrnek. Ő vezetett be minket az ópiumszívás gyönyöreibe. Miután eddig még egyikünk sem próbálkozott meg az ópiummal, és miután a közönséges alkohol szemlátomást nem tudta elmulasztani a világfájdalmadat, és miután nagy vagányan kijelentetted, hogy az igazi írónak legalább egyszer mindent ki kell próbálnia, kipróbáltuk. És most itt vagyunk.

  – Ezt mind én mondtam?

  – Meg még nagyon sok mindent. Illő módon akartad elbúcsúztatni Slómót. Büszke lehet rád.

  – Hanem a gyomrom olyan, mintha azon át folyna a kanális, a fejem pedig mindjárt szétrobban!

  Natasha bement, valami italt kevert, előkotort a táskájából két aszpirint, töltött egy pohár vizet.

  – Tessék. Hunyd be a szemed, és először ezt hajtsd föl!

  – Mi ez?

  – Konyak gyomorkeserűvel. Ősi magyar csodaszer.

  – Nem izraeli konyak, ugye?

  – Hát persze hogy nem. Jaffában egy teljes órán át hallgattam a prédikációdat az izraeli konyakról.

  – Mi a fene! – Gideón fölhajtotta, elfintorodott, aztán lenyelte a két aszpirint is.

  – Gyere ki a friss levegőre, jót fog tenni! Fölhozatok valami harapnivalót.

  – Én… ööö… azt hiszem, nem kérek semmit

  – Negyvennyolc órája nem vettél magadhoz mást, csak piát meg ópiumot.

  – Hát jó, de ne legyen… zsíros.

  Amikor Natasha visszament az erkélyre, Gideón javában gyönyörködött a kikötő szépségében. A túloldalon egy ősi erődítmény állt, alighanem velencei.

  – Ez a kikötő az egyik legszebb látvány, amivel valaha is találkoztam – mondta a férfi. – Hogy hívják ezt a szállodát?

  – Dome Hotel. Nagyon, de nagyon brit intézmény, ide jönnek vakációzni a középszintű közalkalmazottak.

  Gideón megvakarta borostás képét, aztán maga elé tartotta a két kezét, ablakot formált belőlük, mintha egy kamera keresője volna, és a rakpartra irányította.

  – Ciprus, Kyrenia, Dome Hotel – mondta, mint egy narrátor. – Lehet, hogy itt indítom a regényemet. Fantasztikus volna! Később majd le kell mennünk oda, és alaposan körülnézni.

  Megfordult, meglátta a fehér háttér előtt színesen ragyogó nőt. Natasha haját lebegtette a szellő, köntöse harsányan zöldellt a napfényben. Gideón magához húzta, kinyitotta rajta a köntöst. Az öv csomója könnyen kibomlott, a férfi benyúlt, átfogta a derekát, magához húzta az egész lágy fehérséget, aztán a karjába kapta a nőt, bevitte a franciaablakon a nagy, puha, párnákkal megrakott ágyra, és rávetette magát. ,

  Elég volt, hogy bármelyikük csak hozzáérjen a másikhoz, máris újra meg újra föllobbant volna a láng, de félbeszakította őket a szobapincér. Megjött a villásreggeli.

  – Helyes – mondta Gideón. – Üzemanyag nélkül nem megy.

  Szerencsére az angol konyhafőnök, aki azelőtt a haditengerészetnél volt szakács, a szabadságát töltötte, és a görög szakács állította össze a kiadós vegyestálat. Tengeri halak, homár, tintahal, ízletes kis angolnák, rákok, sült burgonya, zöldség és bor… meg retszina és ouzo. Megpróbálkoztak az ouzóval. Az ánizspálinka jól csúszott, nem súlyosbította Gideón másnaposságát.

  Evés közben megpróbálták összeszedni, hogy mi történt az elmúlt egy héten. Sok részlet nagyon ködös volt.

  – Azt mondtad: Gyerünk, babám, baszhatnékom van! – mondta Natasha fölényes hangon, amerikaias akcentust miméivé. – Melyik lány képes ellenállni az ilyen elbűvölő invitálásnak?

  Az első állomás a King David Hotel volt.

  – Épp csak sikerült bejutnunk a szobába. Az amerikai cionista nőszövetség turistacsoportja jött végig a folyosón, te pedig megálltai az ajtóban, és a hölgyek előtt kezdted lehúzni a nadrágodat.

  – Mint valami hülye gyerek – mondta bűntudatosan Gideón.

  – Aztán megfordultál, és rájuk emelted a csupasz seggedet. Nagy sikered volt.

  – Tölts még egy kis ouzót! Úgy érzem, ettől rendbejövök.

  – Aztán bementünk, bezártad az ajtót, kidobtad a kulcsot az erkélyről, és rám dörrentél, hogy láttam-e már teknősbékákat baszni. Ott lebegnek a vízen a napsütésben, mondtad, úgy dugnak, hogy csak a hullámok mozgatják őket, és nem hagyják abba, amíg valamelyik bele nem hal. Hát te nem voltál tökéletes teknősbéka, habibi, mert nagyjából óránként leszálltál, kimentél az erkélyre, átbámultál a senki földjén az Óváros falaira, és az öklödet rázva szentbeszédet tartottál.

  – Onnan Jaffába vezetett az utunk… mert hogy ott van az igazi atmoszféra. Eltökélted magad, hogy megkeresed az egész Közel-Kelet legócskább arab szállodáját. Kis híján sikerült is… aztán jött Tel-Aviv, az a negyed, ahol a gengszterek tanyáznak, a tengerpart közelében. Aztán Herzliyyába mentünk, az Accadiába, ott olvastad föl az apád huszonkét levelét. Hát tudod, ez a Nátán nem akármilyen alak!

  Gideón most már emlékezett. Megpróbálta hazavinni magához Natashát, de a nő nem volt hajlandó betenni oda a lábát, még kevésbé Val ágyában szeretkezni. Onnantól már elködösültek a képek.

  – És most itt vagyunk a jó öreg Cipruson, a következő ékkövön, amely kiesni készül az angol királyi koronából.

  Hirtelen elöntötték az emlékek és érzelmek: a Mitla-szoros, Slómó, Ben Ásér őrnagy, Zakariás, Val és a lányok, akik most Rómában várják. És vele szemben ott ült a nő, smaragdzöld szeme ragyogott, sugárzott belőle a szerelem az ő hóbortos cowboya iránt.

  Megint szeretkeztek. Ezúttal józanul, mohón, szenvedélyesen. Nem vetélkedtek, hogy ki adja meg magát, ki élvez el először, nem tartottak ki erőnek erejével három, négy, öt órán át, míg valamelyikük nem bírja tovább, és elsül. Nem játszottak szerepeket, nem használtak játékszereket, jelmezeket, köteleket, láncokat, bilincseket, tükröket, olajokat, parókát, nem vettek be narkót, nem birkóztak, nem pofozták egymást, nem szedtek föl hastáncosnőket Nicosia lebujaiban, kurvákat a sötét, macskaköves sikátorokban, nem a liftben szeretkeztek az első és a negyedik emelet között, nem a jeruzsálemi országút mellett hemperegtek a fűben, a Keresztény Testvériség Kolostora előtt, nem mutogatták magukat, nem néztek fizetett produkciókat, nem a repülőgép mosdójában és nem a taxi hátsó ülésén dugtak, nem az éttermi asztalok alatt tapizták egymást.

  Azt már mind végigcsinálták. Ez most csak egyszerű, nyers, mezítelen, hörgő szex volt.

  És beleomlottak egymás hívogató karjába, sírva örültek a szűnni nem akaró varázslatnak, egész nap, késő estig.

  Aztán lementek a kikötőbe, fölkaptattak a lépcsősoron a régi erőd falára. Natasha megbűvölten nézte Gideón mozgását; olyan volt a férfi, mint a portyázó oroszlán, magában dörmögött, ahogy a gondolataiban egy regény fejezeteibe illesztette a kikötőt és az erődöt.

  Visszamentek a Dome Hotelbe, úgy gondolták, az lesz a legjobb, ha előkerítik a sofőrjüket, és kimennek a nicosiai repülőtérre, de csomagolás közben megint egymásnak estek, szeretkeztek, egymásba kapaszkodva elaludtak. És leszállt az éjszaka.

  Natasha fölriadt. Hol van Gideón?! Ledobta magáról a takarót, kiugrott az ágyból, a torkában dobogott a szíve. Jaj! Itt van, minden rendben van. Gideón kint ült az erkélyen, föltette a lábát a korlátra, úgy nézte a tengert, megint a titokzatos útjait járta abban a maga teremtette, különös belső világban.

  – Hahó, cowboy!

  – Szia, kicsim. Ide hallgass, isteni első fejezetem van!

  Natasha odahúzott melléje egy széket, és csak most vette észre, milyen zaklatott a férfi.

  – Mi folyik odabent? – kérdezte.

  Gideónt rajtakapták. Nem jött szó a szájára.

  – Gyerünk, ki vele!

  Gideón csak a fejét rázta, hogy hagyja békén.

  – Slómó…?

  – Azt hiszem… nem kellett volna bemennie a szorosba… senkinek sem kellett volna.

  – Ezt már vagy százszor elmondtad egy hét alatt.

  – El. De legalább… legalább…

  – Mi?

  – Semmi – mondta éles hangon a férfi.

  – Valami fojtogat téged, Gideón. Valami rág belülről. Tudtam, már amikor megismerkedtünk. Tudtam, valahányszor szeretkeztünk. Szerintem itt az ideje, hogy megszabadulj tőle.

  Csípősen hűvös volt az éjszaka, de Gideónnak verejték öntötte el az arcát.

  – Gideón, én nagyon sokat tanultam tőled. Te voltál az első ember, aki megértette a kínjaimat. Te voltál az első, aki megértette, hogy gyűlöltem az apámat, és te tanítottál meg arra, hogy ne akarjam más férfiakban megölni. A lábad között félelmetes erő van, mondtad. Nem szabad ölni vele. Keress egy férfit, mondtad, akit szívből tudsz szeretni… mindegy, milyen szilajul, ahogy a kedved tartja… de hagyd életben. Elkaptad a vállamat, megráztál, kényszerítettél, hogy fennhangon kiabáljam, hogy abbahagyom az önpusztítást és… és mások pusztítását.

  Gideón dörmögött valamit.

  – Mi az, ember, mondd már!

  – Legalább – kiáltotta Gideón hirtelen olyan hangon, amely mintha nem is az övé lett volna –, nincs okom szégyenre! Legalább nem hagytam cserben Slómót!

  – Tehát erről van szó. Jól van, csak add ki magadból. Natasha itt van veled.

  – Nem megy – mondta megborzongva a férfi.

  – Ki volt Pedro?

  Gideón úgy reagált, mintha kígyó marta volna meg. Fölpattant ültéből, a zsebébe nyomta az öklét, megrázkódott.

  – Hideg… hideg van idekinn. Bemegyek. – Natasha utána ment. – Ne gyújts villanyt! – parancsolt rá a férfi.

  Natasha gyufát keresett, meggyújtotta az öltözőasztalon álló gyertyát. A szél meglobogtatta a lángot, vadul táncoltak az árnyékok a fehér falakon, mennyezeten. Gideónnak csak a körvonala látszott, ahogy magába roskadva, szemébe hulló hajjal ült az ágyon, mint valami ciprusi Hamlet.

  – Pedro a katonapajtásom volt – nyöszörögte. – A legjobb barátom. Úgy szerettem, mint a testvéremet. Együtt csináltunk végig mindent, a kiképzőtábort, a híradós iskolát, aztán jött a 6. tengerészgyalogos-zászlóalj… nagyon büszke voltam, hogy a hatosokhoz kerültem… az volt Lázár bácsi alakulata az első világháborúban… Belleau Wood… paszományt viselhettünk a bal vállunkon… de Lázár bácsiék voltak azok, akiket kitüntettek vele. Pedro meg én… mi mások voltunk… ő csak egy mexikói srác volt San Antonióból, de úgy énekelt, ahogy csak a mexikóiak tudnak… mint egy csalogány… La Paloma… Kuku-ruku-kúú… egy jéghegyet megolvasztott volna, amikor énekelt… ott vártak ránk a csajok a wellingtoni pályaudvaron, rögtön a peron kijáratánál elkaptak minket, és vittek az ágyba. Én tizenhét éves voltam, Pedro tizenkilenc. El tudod képzelni, milyen végtelenül pofátlanok és beképzeltek voltunk? Két másik fickóval kibéreltük a wellingtoni Operaházat, aztán rádumáltuk a hadosztályparancsnokot, egy tábornokot, hogy rendezzünk revüt… jó részét én írtam… hatalmasakat lehetett röhögni rajta… de az est fénypontja az volt, amikor Pedro kijött a függöny elé egy szál gitárral, és csak egyetlen reflektor világította meg az arcát… és énekelt…

  – Mire Tarawához értünk, Pedro már fölvitte szakaszvezetőig. Én? Én őrvezető voltam, eggyel alacsonyabb rangú, mint Hitler. Kétszer léptettek elő káplárnak, és kétszer lefokoztak ismét őrvezetőnek. Mindig valami csibészségben sántikáltam. Semmi komoly… csak itt-ott egy-két óra igazolatlan távollét, lógás, ilyesmi.

  Iszonyatos csönd lett, ahogy Gideón újabb szavakat próbált kipréselni magából. Lehajtotta a fejét.

  – …Pedro egy tisztáson volt. Ki kellett mennie a nyílt terepre, mert azokat a rohadt rádiókat nem tudom, honnét szedték, de nem harci körülmények közé valók voltak… a tengerészgyalogságnak mindig csak a szar jutott. Úgyhogy Pedrónak egy tisztást kellett keresnie, ami a vízre néz, onnan adott le egy üzenetet, egy nagyon fontos üzenetet. Egy partra szálló hajó lőszert hozott nekünk, de egyenesen a japán vonalaknak tartott. Pedro irányította felénk őket. Én az áramfejlesztőnél voltam. A japánok tüzet nyitottak. Pedro folytatta az adást. Én tovább tekertem az áramfejlesztőt. Pedro csak akkor hagyta abba, amikor leadta a teljes üzenetet. Én nekiláttam szétkapni az áramfejlesztőt, és akkor Pedro elzuhant… talán húszméternyire tőlem… én csak álltam tátott szájjal… álltam… a földbe gyökerezett a lábam. Mielőtt megmozdulhattam volna, Farney kapitány és Burns káplár kiugrott a fedezékből, elrohantak mellettem, oda Pedróhoz. Őket is lelőtték. Meghaltak mind a hárman.

  Gideón hirtelen elhallgatott. Fölállt, fájdalmasan fölkiáltott:

  – Én nem mozdultam! Cserbenhagytam a barátomat!

  Leroskadt az ágyra, hasra fordult, úgy dőlt belőle tovább a szó.

  – Hawaiira küldték a hadosztályt pihenni. Én már nem akartam tovább csinálni. Abba akartam hagyni az egészet és hazamenni. Tarawán összeszedtem egy súlyos dengue-lázat… valami ocsmány betegség, az embernek megdagad minden ízülete, a könyöke, a térde, az ujjai, és közben ott az az őrjítő láz… nem voltam én már jó semmire. Aztán a táborban a vulkáni portól kiújult az asztmám. Így hát hazaküldtek. Az egységem tovább indult Saipanhoz, és a partraszállásnál minden bajtársam otthagyta a fogát! Annak a fickónak, aki az én rádiómat vitte, kifordultak a belei. Én meg ott heverésztem az oaklandi kórházban, és írtam a következő rohadt színdarabomat!

  Magán érezte Natasha gyöngéd érintését.

  – Ne nyúlj hozzám! Szart sem érek! Csak megjátszom magam! Mindenhol csak megjátszottam magam!

  – Nem tudod, hogy minden katona haza akar menni? – kérdezte Natasha. – Amióta világ a világ, minden katona mindig haza akar menni.

  – De én…

  – Mi?

  – De én gyáva voltam! Gyáva zsidó!

  – Fogd be a szád, Gideón! Ülj föl és nézz rám! Nézz rám, ha mondom, a szentségit!

  Gideón lassan megfordult, fölnézett a nőre. Natasha arca vadul lángolt, és vadul táncoltak körülötte a fények és árnyékok.

  – Mi történt Pedróval?! Lelőtték, igaz?

  – Lelőtték!

  – Hány golyó találta el?

  – Egy, csak egy.

  – Tehát amikor Farney kapitány és Burns káplár odaért hozzá, már halott volt, igaz?

  – Fejlövést kapott.

  – És ha érte mentél volna, lelőnek téged is, éppúgy, mint Farneyt és Burnst, igaz? Halljuk, így van?

  – Nem tudom… talán ha… ha előtte gyorsabban reagáltam volna… talán…

  – De te ott maradtál az áramfejlesztőnél, amíg le nem adtátok az üzenetet. Nem futamodtál meg. Pedig rád is lőttek.

  – Meg kellett mentenünk a lőszeres hajót.

  – Ezért kitartottál, amíg el nem végezted a dolgodat. Pedro meghalt, és akik érte mentek, azok is meghaltak. Te pedig átadtad magad a bűntudatnak, mert te életben maradtál. Drágám, emlékezz rá, hogy mit mondtál nekem… Natasha… nem lehet lelkifurdalásod azért, mert mindenkid elpusztult a gázkamrákban. Te mondtad. Mindenkinek, aki életben maradt, lelkifurdalása van. Én Auschwitzból hoztam, te Tarawáról. Semmi köze ahhoz, hogy zsidó vagy. Az egész életedben ezt sulykolták beléd. Zsidó vagyok, tehát gyáva vagyok. Ezért hát, hogy feloldozást nyerj, írnod kellett egy könyvet, egy nagyszerű könyvet, hogy tisztára mosd magad a saját szemedben, és elnyerd a tengerészgyalogos bajtársaid megbecsülését. Aztán el kellett jönnöd Izraelbe és elmenni a Mitla-szoroshoz, hogy tisztára mosd magad mint zsidót, és elnyerd a zsidók megbecsülését. Miért nem vagy hajlandó megérteni, ember?!

  – Natasha! – jajdult föl a férfi. – Ölelj magadhoz!

  Natasha átölelte, szelíden ringatta, s egy idő múlva Gideón mély álomba zuhant. Kopogtattak. Natasha résnyire kinyitotta az ajtót.

  – A pincér vagyok, asszonyom. Az étlapot kérte.

  – Egy pillanat… – Natasha körülnézett, pénzt keresett, borravalónak. Odament a szekrényhez, belenyúlt Gideón zakója zsebébe, kivette a pénztárcáját. A repülőjegy leesett a földre.

  Natasha pénzt nyomott a pincér kezébe.

  – Leszólok, amikor majd rendelünk.

  – Köszönöm – mondta a pincér, és becsukta az ajtót. Natasha visszament a szekrényhez, fölvette Gideón repülőjegyét, aztán valami nagyon megragadta rajta a figyelmét. Ahogy nézte, holtsápadt lett.

  Gideón utána nyúlt az ágyon, és miután nem találta, kinyitotta a szemét, körülnézett, hogy hol van, fölült, nagyot ásított. Natasha lassú, nagyon lassú léptekkel közeledett feléje.

  – Szia, kicsim! – mondta a férfi. – Azt hiszem, elaludtam.

  – Te gané! – csattant föl Natasha, és az arcába vágta a jegyet. Gideón nem nézett a nő szemébe.

  – Ha jól értem, ami a jegyen van, visszaviszel Izraelbe, aztán egyedül indulsz Rómába!

  – Jól érted.

  – Eddig abban a tévhitben voltam, hogy St. Barths felé tartunk, megírni a könyvedet.

  – Ez alatt az orgia alatt azért volt néhány tiszta pillanatom – mondta Gideón. – Natasha, benned megtestesül minden buja álmom. De te meg én meggyilkolnánk egymást.

  – Ugyan, habibi, miért mondasz ilyet? Úgy olvasol már Natashában, mint a nyitott könyvben.

  – Hát ez az. A jelek szerint mind a ketten ölni akarunk, te az apádat, én az anyámat. Nem tudunk uralkodni magunkon. Te túl erős vagy nekem, én túl erős vagyok neked. Mondjuk ki, hogy döntetlen.

  – Azt hiszed, az a kis fütyikéd halálos fegyver!

  – Nem teszünk jót egymásnak, Natasha.

  – Te rohadt disznó! Hülye kis cowboy!

  – Ne káromkodj magyarul, és el ne kezdj nekem dobálózni!

  – Még hogy én! Hát tessék, menj csak vissza a liliomfehér, puritán, protestáns feleségedhez! Mindig vissza fogsz jönni hozzám! Térden csúszva fogsz visszajönni, és pitiztetni foglak, mint egy kutyát! Te sem leszel kivétel!

  – Mindkettőnknél vérre megy ez a játék, babám. Sajnálom, hogy nem lehetek az áldozatod. Azt hiszem, az lesz a legjobb, ha előkerítjük azt a sofőrt, és visszamegyünk Nicosiába.

  – Hová sietsz úgy, cowboy? Mit szólnál útravalónak még egy menethez?

 

 

RÓMA

1956. november 15.

 

  – Ott van!

  – Hol?

  – Ott!

  – Nézd, anyu, hozza Grover Vandovert!

  – Apu!

  – Gideón! Itt vagyunk!

  – Apu!

  – Val! Penny! Roxy!

 

*

 

Val keze úgy remegett, hogy nem tudta elfordítani a kulcsot a zárban. Szállodai szobájuk nagy volt, és fényűzően berendezett, az elegáns Via Venetóra nézett. A lányok egy kisebb szomszéd szobában aludtak, a két szobát ajtó kötötte össze.

  – Micsoda flanc ilyen szegény embereknek! – jegyezte meg Gideón.

  – Anyám küldött pénzt – mondta Val. – Az útiköltségre is, hogy hazamehessünk. Nagyon igyekszik támogatni minket, amíg te megírod a könyvedet. Tényleg segíteni akar.

  – Kedves tőle, de majd kerítek valami filmes melót. Hogy van az egészsége?

  – Jól. Majd később beszélünk róla – mondta Val.

  – Az itteni amerikai iskolába járunk, apus!

  – Jaj, Róma isteni hely, apus…

  Ajándékok következtek, aztán hatalmas párnacsata és birkózás az ágyon, apu, anyu, kutya és gyerekek egyetlen gubancban, amíg már levegő után kapkodtak, és egymásra borulva lihegtek, kacagtak. Aztán egy idő múlva a lányok kimerültek, és a kutyájukkal együtt olyan békés álomba merültek, amilyet már régen nem ismertek.

  Gideón rájuk csukta az ajtót, és elmosolyodott. Kettesben maradtak Vállal.

  – Rettenetesen fáj a szívem Slómóért meg a többiekért – mondta Val.

  – Igen, ronda kis háború volt.

  – Ide hallgass, van egy ötletem – mondta Val. – Akkora fürdőkádunk van, hogy elférne benne egy cirkáló. Mit szólnál ahhoz, ha csinálnánk egy habfürdőt, belebújnánk, és kinyitnánk némi pezsgőt?

  – Megdumáltál.

  Miután kéjesen elnyújtóztak, aztán későbbi kéjes dolgok előjátékaként bolondoztak egy kicsit a kádban, beleburkolóztak a külön fűtőcsöveken előmelegített, nagy frottírlepedőkbe. Val haja még mindig nedves volt. A vastag frottír alatt is ki lehetett venni teste gyönyörű vonalait.

  – Piszok jól nézel ki, Val – mondta a férfi.

  – Te meg úgy, mint akire ráfér egy kis gyöngéd, szerető gondoskodás.

  Egy halom levél állt az asztalon.

  – Van valami sürgős?

  – Lássuk csak… Sal Sensibarnak van két forgatókönyve, amit szeretne, ha tisztába tennél. Azt mondja, harmincötezret ki tud csikarni az egészért, három hónapos határidővel.

  – Hű, ez nagyon jó. Három hónap. Nem is késlelteti olyan nagyon a könyvet, és hoz annyit a konyhára, hogy megéljünk belőle, amíg elkészülök.

  – Megvettem a jegyet egy olasz óceánjáróra. Ahogy le vagyunk robbanva, gondoltam, jó lesz, ha a tengeren töltjük a karácsonyt meg a szilvesztert.

  – Ragyogó ötlet – mondta Gideón.

  – Rém keményen kellett alkudoznom, de kaptunk két első osztályú kabint, és megengedik, hogy a lányok a kabinjukban tartsák Grovert. Aztán… nézzük csak… jött egy halom levél az apádtól. Ezzel talán várhatnánk holnapig.

  – Még ragyogóbb ötlet.

  – És alig várom, hogy megmutathassam neked Rómát.

  – A tiéd vagyok.

  – Hogy haladsz a könyvvel magadban?

  – Nagyon jó könyv lesz, Val. Úgy értem, istenigazában jó. Egy csomó kérdésre választ kaptam.

  – Van valami új ötleted a címre?

  Val megint megtöltötte a pezsgős poharakat,

  – Lehetne Galilea. Ideiglenes címnek mindenesetre jó lesz. Majd meglátjuk, beválik-e.

  – Galilea… Szép cím, Gideón.

  Koccintottak, csöndben kortyolgatták az italt Val elfordult, mély lélegzetet vett, nekigyürkőzött.

  – Vége Natashának? – kérdezte remegő hangon.

  A férfi maga felé fordította, fölemelte az állat, hogy belenézhessen a szemébe.

  – Őszintén azt hiszem, hogy igen. Soha többé nem akarom látni. Val, szükségem van arra, hogy megbocsáss, őérte meg sok mindenki másért.

  – Mindig is megbocsátottam neked – mondta Val.

  – Nem számítok arra, hogy bármikor is elfelejtenéd. Megpróbálom majd megérezni, amikor fáj, és vigaszt nyújtani. De megígérem, hogy…

  – Ne ígérj semmit – szakította félbe a nő –, csak tedd meg, ami tőled telik, és ne feledd, hogy nagyon érzékenyek vagyunk, meg kell tanulnunk bánni a fájdalmunkkal és segítenünk egymásnak.

  – Val…

  – Tessék, szívem.

  – Én is megbocsátok azért a kis ügyedért.

  – Kösz – mondta Val. – Ez jólesett.

  Gyöngéden átölelték egymást. Az amerikai fegyveres erők rádiója épp egy dalt játszott.

  – Szabad, hölgyem?

  – Boldogan, uram.

 

Láttalak tegnap este,

És elfogott a régi érzés,

Amikor megláttalak,

Elfogott a régi érzés.

Ahogy elmentél mellettem,

Megdermedtem,

S mikor szemembe néztél,

Éreztem, szívem megáll,

Újra föltámadt bennem

A réges-régi vágy,

És tudtam, a szerelem parazsa

Még mindig izzik odabenn…

Nem kell nekem új szerelem,

Hiába is kísértene,

Mert az a régi érzés

Itt él a szívemben…

 

  – Hé, tengerészgyalogoskám…

  – Tessék, hölgyen!

  – Pocsék egy hangja van.

  – Nem is az az erősségem. Hanem egy szép napon még nagy író lesz belőlem. Tényleg, nincs kedve átnézni holnap a kórházba? Színre viszek egy darabot.

  – Tényleg?

  – Aha. Én írtam, én rendeztem, és én vagyok a főszereplő.

  – Nem beképzelt egy kicsit?

  – Dehogynem. Csak maradj mellettem. Amíg engem látsz, ne félj.

  A zene elhallgatott.

  – Istenem, de vonzó az az ágy – jegyezte meg Gideón. Val lefeküdt, hívogatóan kinyitotta a köntöse felső részét.

  – Imádom a dididet – mondta a férfi. Odamászott melléje, gyöngéden odadörgölte az arcát a felesége melléhez, finoman megsimogatta az ajkával.

  – Fáradt kis harcosom. Ssss… Ez az ütközet véget ért. Egyelőre nem kell többet küzdeni.

  A férfi már félig aludt. Holnap újra csatába indulsz, gondolta Val. Az egész furcsa fajtádban megvan ez a kényszer, hogy magatokra vegyétek a világ minden fájdalmát. Ezért szereted John Steinbecket. Micsoda fájdalom sajoghat most benned! Jobban meg kell értenem, és segítenem kell elviselned. Én Gideónom, a lelked egy költőé, az indulatod egy oroszláné!

  Még sohasem érezték ilyen csodálatosnak a másik közelségét. Gideón beletemette az arcát Val mellébe, a nő beletúrt a hajába. Gideónnal iszonyú sebeket ejtettek egymáson, és a keserűség nagy része még ott lappangott a felszín alatt. Közös erővel végigcsinálják ezt a könyvet; és aztán? Milyen háborút keres aztán ez a kis harcos? Abbahagyja-e valaha a küzdést?

  Hát ezen most nincs értelme töprengeni, gondolta Val. Itt van Róma, jön a tengeren töltött karácsony, aztán a legcsodálatosabb időszak, amikor papírra kerül a Galilea.

  – Aludj, kedves…

  – Aludj… aludj…

 

 

Ütközet előtt, Anyácskám…

Leginkább rád gondolok…

Míg a síkon őrködünk mi…

És az ellen vár amott…

Isten, otthon jár eszében…

 

  Miss Abigail! Miss Abigail! Jaj, nézze a csillagokat! De gyönyörű idefönn! Ide nézzen! Kilépek a gépből! Most már nem félek! Olyan büszke lesz rám! Ide nézzen! MISS ABIGAIL! MISS ABIGAIL! ELKAPTAM EGY ÜSTÖKÖST!